Lukács György
Történelem és osztálytudat

Előszó

Written: Written: Bécs, 1922 karácsonya
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

E cikkek összegyűjtése és könyvformában való kiadása semmi­képpen sem kíván nagyobb jelentőséget kölcsönözni nekik an­nál, ami egyenként megilleti őket. Az eldologiasodás és a proletariátus tudata, valamint a Módszertani megjegyzések a szer­vezeti kérdéshez című cikkek kivételével, amelyeket kényszerű szabad időmben kizárólag e gyűjtemény számára írtam (habár ezek is meglevő alkalmi munkákon alapulnak), e ta­nulmányok pártmunka közben születtek, mint olyan kísérle­tek, amelyek a forradalmi mozgalom elméleti kérdéseit vol­tak hivatva tisztázni mind a szerző, mind pedig az olvasó szá­mára. Ha most részben át is dolgoztam őket, ezzel semmi­képpen sem szűnt meg alkalmi jellegük. Egyes cikkek ese­tében a radikális átdolgozás igazi lényegük megsemmisítését jelentette volna. Így például A történelmi materializmus funkcióváltása azon túlzott optimista reményeket tükrözi, ame­lyeket akkortájt sokan dédelgettünk a forradalom időtarta­mára és tempójára vonatkozóan. Az olvasó nem várhat tehát rendszeres és tudományos teljességet e cikkektől.

Mindazonáltal létezik bizonyos tárgyi összefüggés az egyes írások között. Ez már a cikkek sorrendjében is kifejeződik, ezért ajánlatos sorban olvasni őket. Ugyanakkor filozófiailag iskolázatlan olvasóknak azt tanácsolja a szerző, hogy az eldo­logiasodásról szóló cikket ugorják át, és csak az egész könyv elolvasása után térjenek vissza rá.

Néhány – sok olvasó számára talán feleslegesnek tűnő – szóban magyarázattal kell szolgálnom arra is, hogy miért fog­lal el olyan jelentős helyet e lapokon Rosa Luxemburg tanai­nak kifejtése és elemzése és a velük folytatott vita. Ennek nemcsak az az oka, hogy véleményem szerint Rosa Luxemburg volt Marx egyetlen olyan tanítványa, aki mind tárgyi-ökonó­miai, mind pedig módszertani-ökonómiai szempontból való­ban továbbfejlesztette, és a társadalmi fejlődés adott szaka­szára konkrétan alkalmazta mestere életművét. Itt természete­sen a könyv célkitűzéseinek megfelelően túlnyomórészt a kér­dések módszertani oldala kerül előtérbe. A felhalmozáselmé­letnek és Marx gazdasági tanainak csak módszertani előfel­tételeit és következményeit, nem pedig tárgyi-ökonómiai he­lyességüket tárgyaljuk. Többé-kevésbé minden olvasó számára világossá lesz majd, hogy a szerző tárgyi-tartalmi vonatkozás­ban is egyetért e nézetekkel. E kérdéseket azonban azért is szükséges volt ilyen kimerítően tárgyalni, mert Rosa Luxem­burg gondolkodásának iránya sok Oroszországon kívüli, el­sősorban német forradalmi marxista számára gyümölcsözően hasznosítható következtetéseiben csakúgy, mint tévedéseiben is, meghatározó jellegű volt, és részben még ma is az. Azok számára, akik ebből a pozícióból indultak ki, a valóban kom­munista-forradalmi, marxista belátás felé csak a Rosa Luxem­burg teoretikus életművével való kritikai polémián keresztül vezet az út.

Ezen az úton módszertanilag döntő jelentőségűek Lenin írásai és beszédei. Nem célja az itt közreadott írásoknak, hogy Lenin politikai életművét részletesen elemezzék. Azonban ép­pen a feladat ezen tudatos egyoldalúsága és korlátozása miatt nyomatékosan emlékeztetnünk kell arra, hogy mit jelent a marxizmus fejlődése számára Lenin mint teoretikus. Túlnyo­móan politikusi súlya ma még sokak számára elfedi elméleti szerepét. Az adott pillanatra vonatkozó egyes kijelentéseinek aktuális-gyakorlati fontossága ugyanis mindig túlságosan nagy volt ahhoz, hogy mindenki számára világos legyen: e hatás előfeltétele végső soron a teoretikus Lenin gondolati mélysége, nagysága és termékenysége. Hatása azon alapul, hogy a mar­xizmus lényegének gyakorlati jellegét a világosság és konkrét­ság eddig még el nem ért fokára emelte; a csaknem teljes feledés homályából kiemelte ezt a mozzanatot, és e teoretikus tettel ismét kezünkbe adta a marxista módszer helyes megértésének kulcsát.

E sorok írójának legmélyebb meggyőződése ugyanis, hogy a feladat a marxi módszer lényegének helyes megértése és al­kalmazása, nem pedig annak valamilyen „kijavítása”. Ha egyes helyeken vitába is szállunk Engels némely kijelenté­sével, akkor ez – s ezt minden értelmes olvasónak be kell lát­nia – az egész rendszer szelleme alapján történik; alapját az a felfogás képezi – s ez akár téves is lehet –, hogy ezeken a pontokon a szerző még Engelsszel szemben is az ortodox marxizmus álláspontját képviseli.

Amikor itt a javítás, a korrekció vagy a tőle való eltérés szándéka nélkül fogadjuk el Marx tanítását, amikor ezen fej­tegetések legbenső szándékuk szerint Marx tanainak Marx értelmében való kifejtése, interpretációja kívánnak lenni, ak­kor ennek az „ortodoxiának” semmiképpen sem az a célja, hogy (Sztruve úr szavaival) megőrizzük a marxi rendszer „esztétikai integritását”. A célkitűzést az a nézet határozza meg, hogy Marx tanításában és módszerében végre rátaláltunk a társadalom és történelem megismerésének helyes módsze­rére. E módszer legbenső lényege szerint történelmi. Magától értetődik ezért, hogy szünet nélkül alkalmaznunk kell önma­gára is; ez a belátás az itt közölt cikkek egyik leglényegesebb elemét képezi. Ez azonban egyszersmind tárgyi-tartalmi ál­lásfoglalást is jelent a jelen időszerű problémáival szemben; a marxista módszer e felfogásának megfelelően ugyanis annak elsődleges célja a jelen megismerése. E cikkek módszerta­ni jellege csak ritkán tette lehetővé konkrét jelenkori kérdések tárgyalását, így a szerzőnek itt kell rámutatnia arra, hogy véleménye szerint a forradalmi évek tapasztalatai minden lénye­ges mozzanatában fényesen igazolták az ortodox (tehát kom­munista) módon felfogott marxizmust. A háborút, a válságot és forradalmat, a forradalom fejlődésének úgynevezett las­súbb ütemét és Szovjet-Oroszország új gazdasági politikáját is beleértve, csupa olyan probléma vetődött fel, amelyet az így felfogott dialektikus módszerrel meg lehetett, és kizárólag vele lehetett megoldani. Nem tartoznak e cikkek tárgykörébe az egyes gyakorlati kérdésekre adott, konkrét válaszok. Fel­adatuk sokkal inkább az, hogy tudatosítsák számunkra a marxi módszert, és helyes megvilágításba helyezzék annak végtelenül gyümölcsöző voltát a más módon megoldhatatlan problémák megoldása szempontjából.

Ezt a célt szolgálják az egyes olvasók számára talán túlon­túl gazdagon felsorakoztatott Marx- és Engels-idézetek is. De ha idézünk, értelmezünk is. És a szerző úgy látja, hogy mél­tatlanul a feledés homályába süllyedt a marxi módszer szá­mos nagyon lényeges mozzanata (éppen azok, amelyek dön­tően hozzájárulnának a módszer mind tárgyi, mind pedig rendszerbeli összefüggésének megértéséhez), s ezáltal nehézzé, sőt csaknem lehetetlenné vált e módszer éltető elemének, a dialektikának a megértése.

A konkrét és történelmi dialektika problémáját azonban csak oly módon tárgyalhatjuk, hogy részletesen elemezzük e módszer megalapozóját, Hegelt, valamint Hegel és Marx kap­csolatát. De még számos jó marxista számára is hiábavalónak bizonyult Marx figyelmeztetése, hogy nem szabad Hegelt „döglött kutya”-ként kezelni. (Engels és Plehanov fáradozá­sainak sem volt túl nagy hatásuk e tekintetben.) Marx is sok­szor említi e veszélyt, így például ezt írja Dietzgenről: „Nagy baja, hogy éppen Hegelt nem tanulmányozta.” (Engelshez írott levél 1868. november 7-én.) Egy másik levélben pedig (1868. január 11.): „Az urak Németországban azt hiszik, hogy a hegeli dialektika döglött kutya. Ebből a szempontból sok minden terheli Feuerbach lelkiismeretét.” 1858. január 14-én megemlíti, hogy milyen „nagy szolgálatot” jelentett számára Hegel Logiká-jának újraolvasása a politikai gazdaságtan bí­rálata kidolgozásának módszere számára. Most azonban nem a Marx-Hegel-viszony filológiai oldaláról van szó; nem arról, hogy mit jelentettek Marx módszere számára a hegeli dialek­tika jelentőségéről vallott nézetei, hanem arról, hogy mit je­lent valójában a marxizmus számára e módszer. E tetszőlege­sen szaporítható kijelentéseket csak azért idéztük, mert a Tőke előszavának ismert része (ahol Marx a nyilvánosság előtt utol­jára beszélt Hegelhez fűződő viszonyáról) sok szempontból hozzájárult ahhoz, hogy még marxisták is lebecsülték e kap­csolat tárgyi jelentőségét. Semmiképpen sem a viszony tárgyi jellemzéséről beszélek itt, amellyel teljesen egyetértek, és ame­lyet e cikkekben módszertanilag is konkretizálni kívánok. Ki­zárólag a Hegel „kifejezésmódjával” való „kacérkodás”-ról tett megjegyzésre gondolok. Ez gyakran azt eredményezte, hogy a dialektikát felületi, stilisztikai díszítésnek tekintették Marxnál, amelyet a „tudományosság” érdekében a lehető leg­teljesebben ki kell irtani a történelmi materializmus módszeré­ből. Így még olyan különben lelkiismeretes kutatók, mint pél­dául Vorlaender professzor úr is, úgy vélték, hogy Marx „tu­lajdonképpen csak két helyen” vagy legfeljebb „még egy har­madikon” „kacérkodott” hegeli fogalmakkal; nem veszik észre, hogy a módszer állandóan alkalmazott, döntő jelentő­ségű kategóriáinak egész sora közvetlenül a hegeli Logiká-ból származik. Ha észrevétlenül maradhatott a közvetlenség és közvetítettség Marx számára alapvető fontosságú különbségé­nek hegeli eredete és tárgyi-módszertani jelentősége, akkor, sajnos, joggal elmondhatjuk, hogy Hegelt még ma is (annak ellenére, hogy az egyetemeken ismét szalonképessé, sőt mi több, divatossá vált) „döglött kutya”-ként kezelik. Mert hi­szen mit is szólna Vorlaender professzor úr egy olyan filozó­fiatörténészhez, aki a kanti módszer egy mégoly eredeti és kritikai továbbfejlesztője esetében nem venné észre, hogy, mondjuk az „appercepció szintetikus egysége” A tiszta ész kritikájá-ból származik?

E felfogással szeretne e sorok szerzője szakítani. Úgy hiszi, hogy ma gyakorlati szempontból is fontos a Marx-értelmezés engelsi (a „német munkásmozgalom” a ,,német klasszikus filo­zófia örököse”) és plehanovi hagyományaihoz való visszaté­rés; hogy Lenin szavai szerint az összes jó marxistának „a he­geli dialektika materialista barátainak valamilyen társaságát” kellene megalapítania.

Hegellel kapcsolatban azonban ma éppen fordított a hely­zet, mint magával Marxszal. Míg ez utóbbinál az a feladat, hogy a rendszert és módszert a maguk összefüggő egységé­ben – úgy, ahogyan ez Marxban benne rejlik – értsük meg, és ezt az egységet megőrizzük, addig Hegel esetében ennek pont a fordítottját kell tennünk: külön kell választanunk az egymást sokszorosan keresztező és egymásnak részben élesen ellentmondó tendenciákat, hogy azt, ami Hegel gondolkodásá­ban módszertanilag gyümölcsöző, a jelen számára is élő szel­lemi erőként mentsük át. E hasznosság és erő nagyobb, mint azt sokan gondolnák. Azt hiszem, hogy minél inkább képe­sek vagyunk e kérdés konkretizálására (amelyhez – szégyen, hogy ezt így ki kell mondani, de mégis szükségesnek látszik – természetesen elengedhetetlen Hegel írásainak ismerete), annál világosabbá válik hasznossága és ereje. Persze: nem a zárt hegeli rendszeré. Hegel rendszere, amint előttünk áll, tör­ténelmi tény. Véleményem szerint a beható kritika magával e rendszerrel kapcsolatban is annak megállapítására kényszerülne, hogy nem egy bensőleg valóban egységes, hanem több, egy­mással összeépült rendszerrel van dolga. (A Fenomenológiá­-nak és magának a rendszernek a módszere közti ellentmon­dások csak például szolgálnak ezekhez az eltérésekhez.) Ha tehát Hegelt nem lehet többé „döglött kutya”-ként kezelni, akkor szét kell zúzni a történelmi rendszer halott építményét, hogy ezáltal ismét élővé és hatékonnyá válhassanak a gondolkodásában meglevő, továbbra is rendkívül időszerű tenden­ciák.

Közismert, hogy maga Marx is foglalkozott egy Dialektika megírásának gondolatával. ,,A dialektika valódi törvényei – írta Dietzgennek – már Hegelben is benne vannak; igaz, hogy misztikus formában. A feladat tehát e forma lehántása.” Re­mélhetőleg nem kell külön hangsúlyozni, hogy ezek az írások egy pillanatra sem lépnek fel azzal az igénnyel, hogy akár csak fel is vázolják ezt a dialektikát. Feltétlenül szándékuk azonban az, hogy ösztönözzék az ez irányú vitát, hogy módszer­tanilag ismét napirendre tűzzék a kérdést. Ezért minden alkalmat megragadunk, hogy utaljunk ezekre a módszertani összefüggésekre; hogy a lehetőségekhez képest a legkonkrétabban felmutathassuk mindazokat a helyeket, ahol a hegeli módszer kategóriái lényegbevágóak a történelmi materializ­mus számára, mind pedig azokat, ahol élesen elválik egy­mástól Hegel és Marx útja; így anyagot, és (amennyiben le­hetséges) irányt is szolgáltathatunk e kérdés égetően szüksé­ges megvitatása számára. Részben ez a szándék magyarázza az eldologiasodásról szóló cikk második részében a klasszikus filozófia részletes tárgyalását. (Csak részben azonban. Éppilyen szükségesnek látszott számomra ugyanis az, hogy a pol­gári gondolkodás ellentmondásait végre ott elemezzem, ahol ez a gondolkodás rátalált filozófiailag legmagasabb rendű kifejeződésére.)

Az ilyenfajta írások elemzéseinek az az elkerülhetetlen hiányossága, hogy lemondanak a tudományos teljesség és rend­szeresség jogos követelményéről, anélkül hogy ezáltal népsze­rűbbé lehetnének. Teljes mértékben tudatában vagyok e hiá­nyosságnak. De e cikkek keletkezésének ismertetése és szándékaimnak megjelölése nem csupán mentegetőzésül szolgál; arra kíván ösztönözni – ami ezen írások valódi célja is –, hogy a dialektikus módszer kérdése, mint élő és aktuális kér­dés, vita tárgyává váljék. Ha e cikkek a kezdetét vagy csupán­csak az ürügyét jelentik a dialektikus módszer valóban gyü­mölcsöző megvitatásának (amely ismét széleskörűen tuda­tosítaná a módszer lényegét), akkor feladatukat tökéletesen teljesítették.

E hiányosságok megemlítése mellett hadd utaljak a dialek­tika kérdésében járatlan olvasónak meg egy (teljesen elkerül­hetetlen, mert a dialektikus módszer lényegében rejlő) nehéz­ségre. Ez a fogalmi meghatározások és a terminológia kér­dése. A dialektikus módszer lényegéhez tartozik, hogy megszüntetve őrzi meg az elvont egyoldalúságukban hamis fogal­makat. A megszüntetve-megőrzésnek ez a folyamata azonban egyben azt is szükségessé teszi, hogy mégis szüntelenül ezek­kel az egyoldalú, elvont és hamis fogalmakkal dolgozzunk; a fogalmak helyes jelentésüket nem definíciók által, hanem ab­ban a módszertani funkcióban nyerik el, amely megszüntetve-megőrzött mozzanatokként tartja meg őket a totalitásban. E jelentésváltozás a Marx által korrigált dialektikában terminológiailag még kevésbé rögzíthető, mint magában a hegeli­ben. Ha ugyanis a fogalmak csupán történelmi valóságok gon­dolati alakjai, akkor egyoldalú, elvont és hamis alakjuk az igazi egység mozzanataként éppen hozzátartozik magához ehhez az igazi egységhez. Hegel elemzései ezzel a terminológiai ne­hézséggel kapcsolatban a Fenomenológia előszavában tehát még helyesebbek, mint ahogyan ezt maga Hegel véli, mikor ezt mondja: „Ahogyan ez a kifejezés: a szubjektum és objektum egysége, a véges és végtelen egysége, a lét és gondolko­dás egysége stb. azt a helytelen mozzanatot tartalmazza, hogy objektum és szubjektum stb. azt jelentik, amik egységükön kívül, az egységben tehát nem jelentik azt, amit kifejezésük mond, éppúgy a hamis többé nem mint hamis az igazság moz­zanata.” A dialektika tiszta történetivé válásában ez az állí­tás ismét csak dialektikussá válik: a „hamis” mint ,,hamis” és egyben mint „nem-hamis” is az „igaz” egy mozzanata. Ha tehát a hivatásos „Marx-meghaladók” Marxnál a „fogalmi élesség hiányáról”, ,,meghatározások” helyett puszta „képek­ről” beszélnek, akkor éppolyan reménytelen képet mutatnak mint Schopenhauer „Hegel-bírálata”, amely Hegelnél „logi­kai baklövéseket” próbált kimutatni: teljes képtelenséget ar­ra, hogy akár a dialektikus módszer ábécéjét is megértsék. Egy következetes dialektikus azonban e képtelenségükben nem annyira különböző tudományos módszerek ellentétét fog­ja látni, hanem olyan társadalmi jelenséget, amelyet (amennyiben társadalmi-történelmi jelenségként ragadja meg) dia­lektikusan megcáfol, és egyben megszüntetve-megőriz.

Bécs, 1922 karácsony

Lukács György Internet Archívum