Source: Karl Liebknecht: Válogatott
beszédek és írások, Szikra, Budapest 1954
First Published: Die Rote Fahne, 1919 január
15.
Online Version: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2004
Transcription / HTML:
Artur Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation
License
Általános roham a Spartakus ellen! „Le a spartakistákkal!” – üvöltenek az utcán. „Fogd meg, szúrd-vágd, üsd agyon, verd össze, lődd keresztül, taposd agyon, tépd cafatokká!” Olyan szörnyűségeket követnek el, amelyek mellett a német csapatok belgiumi rémtettei elhalványulnak.
„Leverték a Spartakust!” – tör fel az ujjongás a Post-tól a Vorwaerts-ig.
„Leverték a Spartakust!” S vereségét a visszaállított régi porosz rendőrség kardjai, pisztolyai és karabélyai s a forradalmi munkások lefegyverzése fogja megpecsételni. „Leverték a Spartakust!” Reinhard ezredes szuronyainak, Lüttwitz tábornok gépfegyvereinek és ágyúinak védelme alatt most már meg lehet ejteni a nemzetgyűlési választásokat – a népszavazást Napoleon-Ebertre.
„Leverték a Spartakust!”
Igen! Megverték Berlin forradalmi munkásait! Legjobbjaik százait lemészárolták! Igen! A leghívebbek százait és százait börtönre vetették!
Igen! Megverték őket. Mert cserbenhagyták őket azok, akiknek segítségére bizton számítottak, a matrózok, a katonák, a biztonsági alakulatok, a nemzetőrök. S erejüket megbénította a vezetés határozatlansága és gyengesége. És megfojtotta őket az elmaradott néprétegek meg a birtokos osztályok óriási ellenforradalmi szennyáradata.
Igen, megverték őket. S vereségük történelmi szükségszerűség volt. Mert az idő még nem volt érett. És mégis – a harc elkerülhetetlen volt. Mert becstelen vereséget jelentett volna, ha a rendőrfőnökséget, az ellenforradalomnak ezt a palladiumát harc nélkül adják át az Eugen Ernsteknek és Hirscheknek. Az Ebert-banda harcra kényszerítette a proletariátust; s a harci akarat elemi erővel tört fel a berlini tömegekből, elsöpörve minden kételyt és meggondolást.
Igen! Berlin forradalmi munkásait megverték.
S győzött az Ebert-Scheidemann-Noske-banda. Győztek, mert a tábornoki kar, a bürokrácia, az iparbárók és a nagybirtokos junkerek, a csuhások és a pénzeszsákok s minden, ami vak, korlátolt és elmaradott, mellettük állt, s kartácsokkal, gázbombákkal és aknavetőkkel megszerezte nekik a győzelmet.
De van olyan vereség, amely felér a győzelemmel, s van olyan győzelem, amely végzetesebb a vereségnél.
A véres januári napok legyőzöttjei dicsőségesen helytálltak; nagy célért küzdöttek, a szenvedő emberiség legnemesebb céljáért, a nyomorgó tömegek szellemi és anyagi megváltásáért, szent célért ontották vérüket, s így az maga is megszentelődött. S e vér minden egyes csöppjéből, a mai győzelmek e sárkányfog-vetéséből új harcosok születnek majd, hogy bosszút álljanak az elesettekért, a cafatokká tépett hús minden rostjából új hősök támadnak, hogy hadra keljenek a magasztos ügyért, amely örök és elpusztíthatatlan, mint a mennybolt.
Akiket ma legyőztek, azok győzni fognak holnap. Mert a vereségből tanulnak. Hiszen a német proletariátus még nem rendelkezik forradalmi hagyománnyal és tapasztalattal. S nincs más mód, mint hogy tapogatózó kísérletek, ifjúkori tévelygések, fájdalmas visszaesések és kudarcok útján kapja meg azt a gyakorlati oktatást, amely biztosítja az eljövendő sikert.
A vereség csak felkorbácsolja a szociális forradalom eleven őserőit, amelyeknek feltartóztathatatlan növekedése természeti törvénye a társadalmi fejlődésnek. S vereségek sorozatán át vezet a győzelem útja.
A mai győztesek ellenben?
Elvetemült ügyért végeztek elvetemült hóhérmunkát. A múlt hatalmasainak, a proletariátus halálos ellenségeinek érdekében.
S már ma alulmaradtak! Mert már ma foglyai azoknak, akiket eszközként véltek felhasználni, s akiknek mindig is ők voltak az eszközeik.
Még az ő nevük áll a cégtáblán. De végső haladékuk nemsokára lejár.
Már a történelem pellengérén állnak. Még sohasem voltak ilyen júdások a világon, mint ők, akik nemcsak elárulták azt, ami a legszentebb volt számukra, hanem saját kezükkel feszítették is keresztre. Ahogyan 1914 augusztusában mindenkinél mélyebbre süllyedt a hivatalos német szociáldemokrácia, úgy most, a szociális forradalom hajnalán is ő tárja elénk a legundorítóbb képet.
A francia burzsoáziának 1848 júniusában és 1871 májusában saját emberei közül kellett a hóhérokat kineveznie. A német burzsoáziát megkímélik attól, hogy maga fáradjon – „szociáldemokraták” végzik el a piszkos, a gyalázatos, a véres, a gyáva munkát; az ő Cavaignac-ját, Galliffet-jét úgy hívják, hogy Noske, a „német munkás”.
Harangzúgás adott jelt a mészárlásra; zene és kendőlobogtatás, a „bolsevista rémtől” megmentett kapitalisták győzelemujjongása ünnepli a megmentő szoldateszkát. Még füstöl a puskapor, még izzik a munkásgyilkolás tüze, még szanaszét hevernek a meggyilkoltak, még nyögnek a sebesült proletárok, s ők, a győztes büszkeségétől felfuvalkodott Ebertek, Scheidemannok és Noskék díszszemlét tartanak a gyilkos csapatok felett.
Az elhullottak helyett ezerannyi hős áll majd csatasorba.
A világ proletariátusa máris iszonyodva fordul el tőlük, akik a német munkások vérétől gőzölgő kezüket oda merészelik nyújtani az Internacionálénak! Még azok is undorral és megvetéssel taszítják el őket, akik a világháború tombolásában maguk is megfeledkeztek szocialista kötelességeikről. Beszennyezve, a becsületes emberek soraiból kitaszítva, az Internacionáléból kiűzve, minden forradalmi proletár által meggyűlölve és elátkozva állnak a világ előtt.
S egész Németországot szégyenbe döntötték. Testvérárulók, testvérgyilkosok kormányozzák a német népet. „Ide az írótáblát, ezt meg kell írnom.”
Ó, nem tarthat soká az ő pünkösdi királyságuk; hamarosan kimondják felettük az ítéletet.
Tetteik tűzvészt gyújtanak milliónyi szívben, a felháborodás tüzét lobbantják lángra.
A proletariátus forradalma, amelyről ők azt gondolták, hogy sikerült vérbefojtaniuk, roppant gigászként magasodik majd a fejük fölé. Első szava az lesz: Le az Ebert-Scheidemann- Noske-féle munkásgyilkosokkal!
A mai legyőzöttek tanultak. Kigyógyultak abból a rögeszméből, hogy fejetlen, zavaros, félrevezetett katonatömegek segítségében lelhetik üdvüket; kigyógyultak abból a rögeszméből, hogy rábízhatják magukat olyan vezetőkre, akik erőtlennek és a cselekvésre képtelennek bizonyultak; kigyógyultak abból, hogy higgyenek a Független Szociáldemokráciában, amely galádul cserbenhagyta őket. Csak saját magukra támaszkodva fogják megvívni jövendő csatáikat, így fogják kivívni jövendő győzelmeiket. S az a tanítás, hogy a munkásosztály felszabadítása csak magának a munkásosztálynak a műve lehet, e napok keserű tanulsága révén új, mélyebb jelentőségűvé vált a számukra.
S azok a félrevezetett katonák is elég hamar rá fognak jönni, milyen játékot űztek velük, amikor majd újra hátukon érzik a visszaállított militarizmus kancsukáját; ők is fel fognak ébredni abból a mámorból, amely ma elbódítja őket.
„Leverték a Spartakust!”
Lassan a testtel! Nem menekültünk el, nem győztek le bennünket! S ha bilincsbe vernek is, itt vagyunk és itt maradunk! És mienk lesz a győzelem.
A dübörögve közelgő gazdasági összeomlás robajára a proletariátusnak ma még szunnyadó csapatai is föl fognak ébredni, mintha az utolsó ítélet harsonái szólnának, s a legyilkolt harcosok tetemei feltámadnak, és számadásra hívják az átkozottakat. Ma még mélyen a föld alatt morajlik a tűzhányó – de holnap kitör és valamennyiüket maga alá temeti az izzó hamu és a lávafolyam.
Mert a Spartakus – tűz és szellem, lélek és szív, annyi, mint akarni és véghezvinni a proletariátus forradalmát. És a Spartakus – az osztályöntudatos proletariátus minden ínsége és boldogságvágya, egész harci eltökéltsége. Mert a Spartakus – szocializmus és világforradalom.
Még nem ért véget a német munkásosztály golgota-útja – de a megváltás napja közeleg. Közeleg az ítélet napja az Ebertek, a Scheidemannok, a Noskék és a ma még mögéjük búvó kapitalista hatalmasok számára. Szédítő magasba csapnak az események hullámai – megszoktuk, hogy a csúcsról a mélybe zuhanjunk. De hajónk rendíthetetlenül és büszkén, nyílegyenesen halad tovább, egészen a célig.
Lehet, hogy mi már nem élünk, amikor ez bekövetkezik – de élni fog programmunk; és irányt fog mutatni a megváltott emberiség világának. Azért is